Újra munkában - avagy beszámoló a mókuskerék árnyékos(abb) oldaláról

2018-02-22

Szerző: Kovács Móni

A gyermek bölcsődébe adása, és az anyuka munkakezdése kapcsán jellemzően két oldal összecsapásait szoktam olvasni a Facebookos csoportokban: az egyik oldal a lelkes és boldog anyuka, akinek a gyermek mágikus 3 éves kora előtt sikerült visszatérnie a munka világába. Az ő fia/lánya jellemzően egy-két nap sírás után beszokott a bölcsibe, időnként a nagyi vigyáz rá és a napi 4-6 órás munka teljesen feltölti, szereti amit csinál.

Sportkártya
hirdetés

A másik oldal szerint munkába állni a gyermek 3 éves kora előtt egyenesen bűn. Mi lesz így a kötődéssel, a személyiségfejlődéssel? És különben is: ezt az időt már nem hozhatjuk vissza. Inkább élnek kenyéren és vízen (kis túlzással), de juszt is maradnak, ameddig csak lehet.

És van az a csoport, akinek erőtlen és beletörődő hozzászólásai válasz nélkül enyésznek el az internet végtelen világában: az anyák, akik azért mennek vissza dolgozni, mert muszáj, és akiknek a gyereke egyáltalán nem szokik be könnyen a bölcsődébe. Mindennapos a sírás, a fájdalmas elválás, de nincs más megoldás: a nagyszülők messze élnek vagy ők maguk is dolgoznak, a számlákat pedig be kell fizetni. A házas- vagy élettárs fizetése nemhogy kenyérre és vízre, de még a rezsire sem elég a GYED lejárta után.

Nem titkolom: a gyermekével lenni vágyó, de munkába kényszerülő anyák táborát gyarapítom. Ha annyi ezresem lenne ahányszor mondták, hogy a gyerek „majd megszokja” a bölcsit, már nem is kellene oda járnia. De sajnos nem így lett és nem így van. Hogy változni fog-e? Nem tudom. Vannak kétségeim. De nem probléma, hamarosan találkám lesz a gyermekpszichológussal, továbbá várom az influenzajárvány lecsengését, a jó idő beköszöntét és a csillagok szerencsés állását, hogy a heti 3 nap bölcsődét eleinte 4-re, majd 5-re emelhessem, mert hadd ne ecseteljem, hogy az otthoni munkavégzés egy 2,5 évessel nem éppen leányálom, de még mindig jobb, mint a zokogással és önváddal töltött napok.

Úgy gondolom, nem minden kisgyerek érett a bölcsődére ilyen idős korában, sőt! Az enyém kifejezetten éretlen, és irigykedve nézem a reggel boldogan a csoportszobába szaladó kicsiket. Látom, hogy vannak gyerekek, akik kifejezetten élvezik a közösséget, igénylik a társaságot és szeretnek bejárni, DE! nem gondolok arra, hogy én rontottam volna el valamit. Az én fiam egyszerűen ilyen, tök más igényekkel és személyiséggel.

Nálunk már a lakásban kezdődik a „műsor”. Néha magam sem tudom, hogy a fiam most tényleg beteg, vagy csak ennyire ki van készülve attól, hogy ismét intézményesítési szándékkal közeledek felé a pelenkával meg a kiválasztott macinacijával.

Alkalomadtán a lázmérőt nyomja a kezembe, hogy ellenőrizzem a testhőmérsékletét miután a „Lázas vagy?” kérdésemre egyértelmű igennel válaszol. A lázmérő azonban nem hazudik: 36,4-et és 36,7-et mutat. Szóval kivánszorgunk a szobából: helyesebben kicipelem, mert anyának az ölében kell hurcolnia 14 kilós sarját. Miután benyomom a Mancs őrjáratot és lefőzöm a kávémat, reggelivel kínálom. Embert ilyen lassan enni még nem láttam. 30 percnyi sonkacsócsálás után indítványozom az öltözködést, mire sírva „Hamm-hamm!” –mal válaszol, és a tányérjára mutogat. Kompromisszumot kötünk: egy falat sonka, egyik láb a nadrágba ésatöbbiésatöbbi.

Miután felhúzom rá a kezeslábast is, visszafordíthatatlan zokogásba kezd, amit egész úton (5-6 perc) folytat. Egy-egy kukásautó látványa olykor kizökkenti mély bánatából, de jellemzően hamar visszatér az „apa-apa” mantrához, amire én felteszem az „Apa uzsi után jön érted Kincsem!” című lemezt, végtelenségig loopolva.

Mire belépünk a külső ajtón a fiam arca könnyes, a reggeli orrszívás eredménye az enyészeté. Boksz utcát megszégyenítő gyorsasággal cibálom a lábáról a bakancsot, hántom róla az overált, miközben továbbra is forog a fent említett bakelit. Néha annyira sietek, hogy egyszerűen csak belököm szerencsétlent a csoportba, mert tudom, hogy utána pár másodpercen belül csönd van, nem sír, megnyugszik.

Máskor magamhoz ölelem, megpuszilgatom, és a könnyeimmel küszködök. A kezébe nyomom a plüsskutyát meg még három kisautót, és kézenfogva vezetem be. Tökmindegy mit csinálok, a menetrend úgyis mindig ugyanez. Melléktermékként2 liter vizet izzadok a vetkőztető és kipakoló hadművelet alatt, de nincs mit tenni, rohanni kell.

Miután mindent elrendeztem szinte futva csípem el a HÉV-et, hogy időben beérjek az irodába (nem szokott sikerülni). Értetlen arcok bámulnak rám, amikor a sapkába, sálba és télikabátba burkolózott tömegben egy  hanyagul a pólóra húzott, esetenként félregombolt kardigában zötykölődök. Nagyjából 20 perc alatt sikerült üzemi állapotra hűlnöm, akkor kezdek el visszaöltözni. Hogy a fejem milyen állapotban van, azzal már egy éve nem foglalkozom, de feltételezem, hogy úgy általánosságban nem festek valami jól.

A munkaidő hipp-hopp eltelik, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, de 16:30-kor kocogva indulok a villamoshoz, mert csak azzal érem el azt a HÉV-et, amivel – ha minden jól megy – fél 6, 6 körül hazaérhetek. Otthon pedig egy vigyorgó arcú kis fiúcskával találkozom, aki egy szál bodyban vár, és azt mondja amikor meglát: ANYAAA, ANYAAA!



Címkék: anya munka karrier


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás