Te ki vagy a Facebook-on?

2017-07-14

Szerző: Czafrangó Ági

A legtöbb ismerősünket szinte csak a Facebook-on keresztül ismerjük, de vajon mennyire ad hiteles képet a közösségi oldalon való jelenlét róluk, rólunk?

Sportkártya
hirdetés

Aki sokat posztol, keveset él – vagy épp ellenkezőleg: aki alig posztol, annak unalmas az élete?
A folyton vicces képeket megosztó volt iskolatárs vajon tényleg mindig ilyen humoros kedvében van?
A hírfolyamot állandóan negatív hírekkel elárasztó kolléga a való életben is mindig pesszimista, elégedetlen?
Miközben nevetős smiley-t nyomunk, tényleg mosolygunk?

Ezeket a kérdéseket nem én teszem fel elsőként, számos kutatás bizonyítja például azt, hogy HR-esként az álláshirdetésekre jelentkezők Facebook profiljait nem érdemes hosszasan tanulmányozni, mert nem fest valós képet arról, hogyan fognak helytállni a munka világában.

A Facebook-on mindenki az és annyi, amennyit láttat magából.
Másrészt az is minket jellemez, mi mit látunk meg másokból.

Tipikus jelenség, hogy mikor tikkasztó kánikulában a munkahelyeden ülsz (és szigorúan ebédszünetben, pár percre felmész a Facebook-ra), „minden” ismerősöd nyaralós, tengerparton heverészős képeket nyom az arcodba. Mikor anyaként itthon vagy a pici babáddal, „mindenki” fesztiválozik, koncertekre jár, bulizik, lazít, kirúg a hámból, élvezi a szabadságot. De ha még nincs gyereked, és szeretnél, tuti, hogy csak a cuki babás képek jönnek szembe veled…
A mi látásmódunk is szűri, hogy kiről milyen képet alkotunk, és milyen információk jutnak el hozzánk a közösségi oldalakon keresztül.

De ha már címnek feltettem ezt a provokatív kérdést, úgy illene, hogy először én válaszoljam meg: ki vagyok a Facebook-on?
Anya vagyok és nő: profilképnek persze én is az előnyösebb fotókat töltöm fel, hiszen aki ad magára, és egyébként se megy emberek közé trógerül, az a virtuális világban se fog zsíros hajat, vagy másnapos fejet villantani.
Meg szoktam osztani pár (száz) képet minden fontosabb eseményről, amit – mióta gyerekeim vannak – néha nehéz emészthető mennyiségre korlátozni, hiszen mindennap történik valami izgalmas. Hétfőn a srácok tök cukik a játszótéren, kedden elnyaljuk a szezon első fagyiját, szerdán annyira vicces, hogy a kétéves letekerte az egész guriga WC papírt, hogy csak fotózás és megosztás után szidom le érte. Csütörtökön visszafogom magam és nem töltök fel képet, mert pénteken sütit sütök, ami ugyan nem lesz szép, de el lehet képzelni, milyen finom, hétvégén pedig a természet csodáit kell közkinccsé tenni, olyan szép helyen kirándultunk, miért is tartsuk meg magunknak ezt a vizuális élményt?
Nyaralás után előre félek, hogy fogok tudni az 1000 képből olyan keveset kiválogatni, hogy ne kattintson még a saját édesanyám is a „követés leállítása” gombra.
Ezek után kicsit elszégyellem magam, hogy most biztos azt gondolják, milyen tökéletes az életem, ezért gyorsan írok egy cikket a gyereknevelés nehézségeiről, kiposztolom, meg még azt a fotót is felteszem, mikor beteg a gyerek. Erre aztán jönnek a sírós smiley-k, pedig egyáltalán nem állt szándékomban sajnáltatni magamat…
Aztán arra jutok, hogy ezen nem érdemes annyit kattogni, akit nem csak pár like erejéig érdekel, mi van velünk, az időnként úgyis felhív: „Szia! Tök jók az új képeitek! Amúgy hogy vagytok?”
Néha állást foglalok bizonyos kérdésekben, de nem akarok nyíltan politizálni, ízlésről vitatkozni, vagy ami minden konfrontáció legdurvábbika: babás-mamás oldalakon kommentháborúba keveredni. Ezek tényleg fölöslegesen emésztik fel az ember energiáit.
De azon kívül, hogy nyomon követhetem az ismerőseim életeseményeit, rengeteg érdekes és hasznos, vagy épp szórakoztató cikket olvasok, élek az adás-vételi oldalak nyújtotta lehetőségekkel, és olykor-olykor nyereményjátékokon is szerencsét próbálok.
Számomra ennyi a Facebook.



Hazudik a külvilágnak, aki mindig csak a szép és jó dolgokat osztja meg, csak a profi fotós készítette retusált képeken mutatkozik? Lehet. De az is igaz, hogyha választanunk kellene egy pillanatot a mai napról, biztosan a jó emlékek között kutatnánk, és ha volt is pár kínos percünk a főnökkel, egy heves vitánk a partnerünkkel, vagy a gyerekünk hisztijét kezeltük félre, arról nem készítettünk fotót. Megláttuk viszont a vicces falfirkát munkába menet, az alvó gyermekünk angyali mosolyát, vagy az eső utáni szivárványt - ezeket a pillanatokat örökítettük meg.

És hogy mi a helyzet a gyerekekkel? Sokakban felmerül ez a kérdés, szabad-e a gyerekeinkről képeket megosztani, nem sérti-e ez az ő jogaikat. Én eddig nem találtam olyan okot, amiért egy óvodáskorú gyermek életében bármi hátrányt jelentene, ha egy hétköznapi fotó megjelenik róla egy közösségi oldalon – hiszen ebben a formában bárki, élőben is láthatja őket az utcán, ráadásul 3D-s kivitelben.
Az lehet, hogy majd néhány év múlva ők élnek kifogással a fotóik nyilvánossá tételét illetően, természetesen tiszteletben fogom tartani a kérésüket.
Ha nem, akkor pedig majd biztosan visszakapom tíz év múlva az ő közösségi oldalaikon az „anyám smink nélkül” és „muter este borozik” – fotókban megnyilvánuló ellentámadást. (Ezt a virtuális megszégyenítést a Photoshop használatára hivatkozva fogom elhárítani.)

Te ki vagy a Facebook-on? Ez tőled függ, a lényeg, hogy te ne függj tőle, használd arra, amire neked jó, és tartsd tiszteletben, ha más ezt más módon teszi: rejtőzködik, vagy épp túlzottan jelen van – ahogy a való életben is különbözőek vagyunk, és nem muszáj mindenkit like-olni.
Igazán megismerni csak személyesen lehet az embereket, a Facebook nem mindig ad hiteles képet, de ha már egyébként megismertünk valakit, fél szavakból is érteni fogjuk, mit miért oszt, vagy nem oszt meg.



Címkék: facebook közösségi média énkép


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás