"Nem volt semmilyen sportmúltam, mégis a futás határozza meg az életem"

2017-08-28

Szerző: Polgár Georgina

29 éves vagyok, feleség, három gyermek édesanyja, aerobik edző, az Ultra FutAnya blog szerzője és az Ensport által támogatott amatőr futó. Ha tíz évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a sport kulcsfontosságú szerepet fog betölteni az életemben, jót vihorásztam volna rajta, de legalábbis hevesen tiltakozni kezdtem volna a jóslat ellen. Nekem soha nem volt fontos a mozgás, nincs sportmúltam, nem jártam semmilyen edzésre a suliban, sőt a gimi utolsó évében, amikor megkérdezte az orvos az ortopédián, hogy a gerincferdülésem miatt kérek-e egész évre felmentést, azonnal és habozás nélkül igent mondtam, mint szerelmes leány ifjú kérőjének.

Sportkártya
hirdetés

Sorsom tíz évvel és két fiúgyermekkel (3 és 4 évesek voltak akkor) később pecsételődött meg. Álmos, unalmas január volt. Épp a konyhában főztem valamit a szokásos „mindig fáradt kisgyermekes anyuka vagyok” zombifejjel. Fásultságomból egy, a házunk előtt tovalibbenő női alak zökkentett ki. Az egyik szomszéd anyuka volt. Futott, pedig senki nem kergette. Pióca módjára tapadtam a konyhaablakra, annyira tetszett a látvány. Egy héttel később magamra aggattam valami zsenília pulóvert, egy sötétkék leggings-t, amire felhúztam egy kötött lábszárvédőt, és az egyetlen edzőcipőmet, amit sportos programok híján szinte alig hordtam még. Úgy festettem, mint aki Jane Fonda 70-es évekbeli, hajpántos aerobik videójából szabadult (ér röhögni). Hideg volt, a nap sem sütött, de én akkor ott, az utcánk végén elkezdtem futni. Az elején mindig ugyanazt a távot futottam. Addig dolgoztam azon az 1 km-en, amíg végre belesétálás nélkül le tudtam futni. Utána elkezdtem növelni a távot, faltam a futós írásokat, letöltöttem a telómra egy futóappot, megvettem az első technikai ruhámat, elmentem az első versenyemre, lefutottam az első 10 km-emet, beszereztem egy pöpec futóórát… Szóval olyan kegyetlenül beszippantott a futás, mint porszívó a legót.



A futóbolond üzemmódot aztán 2015-ben határozott időre felfüggesztettem, amikor kiderült, hogy megint kisbabánk lesz. A kilenc hónap alatt csak egyetlen egyszer, még az első trimeszterben futottam. Na nem azért, mert nem szabadott volna várandósan mozognom, hanem mert egyszerűen elkényelmesedtem és belustultam. A harmadik trimeszter vége felé azért már kezdtem nézegetni a versenyeket, hogy melyikre szeretnék majd elmenni. A naptáramba pedig már jó előre készítettem magamnak egy tervet arról, hogy mikor fogom újrakezdeni a futást, mennyit fogok futni, és milyen regeneráló tornákat fogok végezni. Úgy éreztem magam, mint egy karámba zárt versenyló, aki arra vár, hogy kinyissák a kaput és nyargalhasson.
A kislányom 3 hetes volt, mikor újra futni kezdtem, szóval a tervezettnél picivel korábban szabadult el az a paci. A fiaim születése után eszembe nem jutott volna ilyen hamar sportolni. Naná, hogy nem, mert 2,5 éves volt a kisebb, mikor mozogni (futni) kezdtem, de a harmadik gyerek után már a tapasztalat, a rendelkezésemre álló testtudat, és persze a szülész-nőgyógyászom engedélye után már ki-kiszaladtam egy körre. A versenyló nyilván mesze állt tőlem, sokat sétáltam közben, és csak annyit és addig futottam, amíg jólesett, vagyis mindig figyeltem a testem jelzéseire.



Három hónappal később júniusban, az öcsém társaságában teljesítettem a Kékes Csúcsfutást, rá egy hónapra, a 28. születésnapomon pedig megleptem magam 28 km-rel. Szeptemberben félmaratont futottam a WizzAir-en, és még ebben a hónapban elindítottam a blogomat.

A gépszíj úgy igazán csak 6 hónappal a harmadik gyermekem születése után kapott el: ekkor futottam ugyanis az első maratonomat. Gödről a bicikliúton haladva egészen Zebegényig jutottam el, a férjem pedig biciklivel kísért, adagolta a frissítésemet és generálta a jó hangulatot. Számomra ez a futás nemcsak csodálatos, felejthetetlen közös élmény, hanem egyben mérföldkő is volt. Rájöttem arra, hogy 30 km felett kezdem el úgy igazán élvezni a futást. Akkor jutok el arra a pontra, amikor már nem agyalok semmin, csak élvezem a természet közelségét, a mozgás örömét, és befelé tudok figyelni, önmagamra.



Számomra ez nagyon fontos, ugyanis eléggé lelkizős vagyok, szinte mindent képes vagyok magamra venni, és sokszor vagyok bizonytalan önmagammal, az anyai és egyéb képességeimmel kapcsolatban, de a futás ezeken a hullámvölgyeken is segít átlendülni. Nem oldja meg az adott problémát, de segít közelebb kerülni a megoldásához azáltal, hogy nemcsak fizikailag, de lélekben is erősít.

Sokkal aktívabb életet élek most, közel a harminchoz, mint hamvas csirke koromban. Sokan kérdezik, hogy hogy bírom, nem fáraszt-e el ez a sok mozgás. Nem fáraszt, sőt pihentet, kisimít és kikapcsol. Energiát ad a mindennapok kihívásainak legyőzésére.

A futás kaput nyitott nekem a sport felé, én pedig kitártam azt. Ugyanis idén júniusban elvégeztem a Fitness Akadémia csoportos fitness instruktor képzését, azóta aerobik órákat is tartok. Nagyon sok tervem van a jövőre nézve, mind a munkámmal, mind a futással kapcsolatban, de mivel anyám átragasztotta rám a babonásságát, ezért erről inkább nem nyilatkozom, nehogy előre igyak a medve bőrére, vagy mi. Annyit azonban elárulhatok, hogy jelenleg az első hatórás futásomra készülök, amit szeretnék még idén teljesíteni, és legalább 60 km-t bedarálni a hat óra alatt.

Azt, hogy mikor, mennyit és kivel futok, az függ attól, hogy épp milyen edzéseket ír nekem Nándi (Ensport), de általában egyedül, vagy futóbabakocsival, a kislányommal faljuk a km-eket. Óvodai és iskolai szünetekben pedig a fiaim is jönnek velem, ők ilyenkor bicóval kísérnek. Sőt, amikor a férjem is ráér, akkor ötösben szoktunk nekiindulni az adott távnak. Egyedül, a gyerekekkel, vagy családostul, igazából teljesen mindegy: a lényeg, hogy futni szeretnék még jó sokáig.



Címkék: anya futás sport sikersztori


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás