Nem akarok többé fasza csaj lenni!

Bárcsak mernék gyengébb lenni

2017-05-31

Szerző: fittanya.hu

Van az, hogy egy darabig jó érzés menőnek, keménynek, bátornak és erősnek lenni. Az ember csak úgy szívja magába az elismeréseket, fürdőzik a “milyen tökös nő vagy!”, “ez aztán a fasza csaj!” megjegyzésekben. Majd belefárad az örökös bizonyításba és egyszerűen nem akar már többé fasza csaj lenni. Erről szól olvasónk, Orsi levele.

 

 

Sportkártya
hirdetés

 

“Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, az jut eszembe, hogy igazi, minden lében kanál kislány voltam. A lányok imádtak velem lenni, olyan ruhákat vetettek a szüleikkel, amilyeneket én hordtam, olyanra vágatták a hajukat, amilyenre én, mindenben utánoztak. Engem viszont inkább a fiúk érdekeltek, de nem szexuális értelemben, hanem minden áron közéjük akartam tartozni. Minden kihívásban benne voltam, fára másztam, vízbe ugrottam, békát fogtam, biciklit szereltem, motorozni tanultam, fociztam és cseresznyét loptam velük, mindent megtettem azért, hogy elismerjenek. Egy idő után engem is teljes értékű bandatagnak tekintettek, de ami ennél is fontosabb volt, hogy mindent megtanultam, de tényleg mindent. Úgy kerültem el a szülői házból az egyetemre, hogy nemcsak a háztartás vezetésében voltam verhetetlen, de bármilyen javítási, barkácsolási, karbantartási munkát meg tudtam csinálni. Nekem soha nem volt szükségem szakira, ha valamit el kellett végezni otthon. 

Egy darabig élveztem ezt, a férjem is azért szeretett belém, mert imádta a talpraesettségemet. Előfordult, hogy még a kocsinkat is én javítottam meg, ha valami kisebb baja akadt. Furcsa, de nem kényelmesedett el mellettem, hanem inkább inspiráltam. Együtt kertészkedtünk, bütyköltünk a ház körül, miközben a munkámaban is helytálltam, és ugyanúgy élveztem az elismeréseket, mint kislány koromban. A gyerekek születése után se változott semmi, csak még több fronton próbáltam bizonyítani - utólag már látom -, teljesen szükségtelenül. A legbuzgóbb anyuka voltam az oviban és az iskolában is: programokat szerveztem, pitét sütöttem, csak a vörös hajszín választott el tőle, hogy olyan legyek, mint Bree a Született feleségekben. 

Jó ideig így ment minden, amíg egyik reggel úgy ébredtem, hogy elég volt. A férjem kezdeti lelkesedése addigra elmúlt, megszokta, hogy mindennel csak akkor voltam elégedett, ha én végeztem el. Ez pedig ördögi körré változott: én úgy éreztem, hogy mindent nekem kell elvégeznem, ő meg azt, hogy semmi szükségem a segítségére. A kapcsolatunk a végletekig ellaposodott, ami nem is csoda. Nem volt köztünk intimitás, izgalom meg pláne nem. Én pedig másra sem vágytam, csak arra, hogy kibújhassak a saját magam varrta jelmezből. Nem akartam én már erős lenni, nem akartam helytállni, nem akartam többé fasza csaj lenni. Arra vágytam, hogy gyenge, elesett és szerethető lehessek, hogy ne kelljen mindent egyedül csinálnom. Nem estem depresszióba, nem ment el az életkedvem, csak egyszerűen meguntam ezt a buta szerepet, amit évtizedek óta magamnak választottam, és fogalmam sem volt, hogy miért csináltam. Pontosabban: csak nem mertem bevallani magamnak. 

Semmi más célja nem volt a lankadatlan bizonyítási vágyamnak kislányként és felnőttként sem, mint az, hogy felhívjam magamra az apám figyelmét. A fizikailag jelen lévő, de érzelmileg elérhetetlen apám figyelmét. Hogy vegyen észre engem, hogy engem is elismerjen úgy, mint az öcsémet, hogy engem is haverjának tartson, hogy engem is bevegyen a bandájába. Hogy engem is szeressen. El kellett telnie 41 évnek, hogy rájöjjek, az apám számára soha nem leszek olyan értékes és fontos, mint az öcsém, és ezen csak akkor tudtam volna változtatni, ha péniszt növesztek a lábaim közé. És erre még én sem voltam képes. A felismerés viszont, hogy egész addigi életemet az apámtól érkező elutasítás határozta meg, egyszerre vett le súlyt a vállamról és egyszerre szomorított el. Szembesültem vele, hogy évtizedeken át tepertem valaki olyannak a biztató szavaiért, aki azt se vette volna észre, ha elbontom a tetőt a feje felől. Soha nem mondta nekem, hogy büszke rám, soha nem dicsért meg és soha nem mondta, hogy “elég lesz, lányom”. Soha nem kérdezte, miért csinálom mindezt, nagy valószínűséggel fel se tűnt neki. Csak az öcsémet látta, őt támogatta, őt dicsérte, őt ismerte el. Én voltam a karácsonyi asztalnál mindig a megtűrt, akitől a lehető legtávolabb ült az apja. Pedig semmiről nem tehettem, mindig tisztelettel és rajongással néztem rá. És életemben minden egyes szöget azért vertem a helyére, hogy azzal a zajjal talán felkeltem apám érdeklődését irántam. De nem így lett.

Úgyhogy dühvel és haraggal gondoltam rá, amiért életem nagy részét olyan felesleges dolgokkal töltöttem, amik nélkül is simán boldog lehettem volna. És az fájt az egészben a legjobban, hogy csak egy márvány sírkőnek tudtam elmondani, mennyire nem akarok többé tökös csaj lenni.”

 



Címkék: család lélek psziché


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás