Ne nevelj szörnyeteget a gyerekedből!

Tudd, hogy rajtad is múlik...

2017-06-13

Szerző: Kőváry Anett

Megdöbbenve olvasom a hírt, hogy marosvásárhelyi diákok nyilvánosan megalázták egyik társukat. A videót nézve elszorul a torkom, könnyek gyűlnek a szemembe, görcsbe ugrik a gyomrom, nézek magam elé bambán, értetlenül, és csak remélem, hogy a mi gyerekeink nem lesznek ilyenek. Sem olyan, aki a pofont adja, sem olyan, aki kapja.

 

Sportkártya
hirdetés

A kamaszok undokok, mindenki tudja, aki volt már kamasz. Tizenéves korunk nagyjából közepétől - van, aki persze hamarabb - másra se vagyunk képesek, mint pofákat vágni, kritizálni, hisztizni, aludni és ellenkezni. Javarészt a szülőkkel, de az esetek bizonyos részében a társainkkal is. Mindenki emlékszik az általnos iskola utolsó, a középiskola első éveiből a klikkesedésekre, az örökös cicaharcokra, fiúk között a bárgyú bunyókra. Biológiailag belénk van kódolva, hogy egy bizonyos életszakaszban ellenkezzünk, harcban álljunk a világgal, keressük önmagunkat és a helyünket, szenvedjünk és sírjunk, elszökjünk és hazamenjünk. Lázadnak a sejtjeink, lázadunk olyankor mi is, tehát bármennyire nehéz is elfogadni a vasárnapi rántott hús fölötti kamaszgrimaszt, szülőként kénytelenek vagyunk, leszünk megnyugtatni magunkat azzal, hogy ez bizony így természetes. 

Ahogy természetes az is, hogy egyik napról a másikra kicserélődik a gyerekünk baráti köre, hogy hétfőn még a legjobb barátnővel összebújva kuncognak a szerelmes üzeneteken, szerdán meg már letiltják egymást a facebookon. Természetesek a bátortalan párkapcsolatok, a világvége szakítások, a teátrális kibékülések, a mással összejövések. Természetesek a viták is anyával, apával, testvérrel, tanárral, teljesen rendben van az is, hogy mindenki meg nem értettnek, egyben egyedülálló fantasztikumnak hiszi magát. Vagy pont az ellenkezőjének: senkinek sem kellő, semmire se jó, mindenben kudarcot valló csődtömegnek. Mindenkinek van legalább egy olyan verse vagy novellája, naplórészlete, dalszövege, amibe tiniként próbálta beleírni zsibbasztó világfájdalmát. 

De nem természetes, hogy pökhendi copfos lányok falkába verődve ütnek-vágnak egy harmadikat. Micsoda gyűlölet, mennyi indulat és felsőbbrendűség érzés lehet abban, aki képes beletérdelni valaki arcába, aki képes kezet csókoltatni bárkivel. És a legfontosabb kérdés: milyen szülői mintát követ, milyen bánásmódban edződött az, aki ilyenre képes?!

Az elmúlt időszakban sajnálatos módon megszaporodott kegyetlen terrortámadásokkal kapcsolatban többször is leírtam, hogy hiszem: szebbé és békésebbé tehetjük a világunkat a gyerekeink által. Faraghatjuk, építhetjük a boldogabb jövőt úgy, hogy nemcsak szeretjük és megbecsüljük, hanem tiszteljük is a gyerekünket. Még mindig hiszem, hogy az a gyerek, akit rendszeresen meghallgatnak, akinek kíváncsiak a véleményére és a kérdéseire, akit hagynak dönteni, akitől elfogadják, hogy néha szomorú és dühös is tud lenni, az nem képes ilyen szörnyűségre. Aki születésétől fogva azt hallja és látja, hogy oda kell figyelnünk a másikra, az nemcsak nem enged meg magának ilyen szörnyűséget, hanem ő lesz az, aki megvédi majd a bántalmazottat. Aki empatikus, nyitott és felelős szülők gyerekeként nő fel, arról nem tudom elképzelni, hogy beleveri a társa fejét a betonba csak azért, mert az áldozat mondjuk ránézett a pasijára.

Persze nem arról van szó, hogy mindent hagyni kell a gyereknek, mert az épp a másik véglet. Igen, a középút megtalálása a legnehezebb, de mégsem lehetetlen feladat. Küzdünk ezzel mindannyian - vagy legalábbis nagyon sokan -, ugyanakkor hiszem, hogy az a szülő, aki rendszeresen elbizonytalanodik benne, hogy jól csinálja-e, máris jól csinálja. Csak a magát tévedhetetlennek tartó felnőtt képes magát tévedhetetlennek tartó gyereket nevelni. Ez pedig egyenes és piszkosul veszélyes út az agresszivitáshoz. Ezzel együtt sajnos az sem hagy nyugodni, hogy mit tehet a szülő, ha az ő gyerekét alázzák meg? Hogyan lehet egy ilyen sebet pusztán szülői szeretettel és gondoskodással begyógyítani? Egy lelkileg egyébként is borzasztóan instabil kamasz lány hogyan tudja feldolgozni mindazt, amit tettek vele? És ha fel is dolgozta: hogyan tud majd hinni abban a nyugodt és szép világban, amiről én is álmodom a gyerekemnek?

Az pedig már nemcsak költői kérdés, hanem tényleg érdekel, mit tanulhatott az anyjától, apjától az a lány, aki veszi magának a bátorságot, hogy kezet emeljen a társára? És vajon biztosan nem csinál majd az én lányom ilyet, csak azért, mert minden igyekezetemmel figyelek rá? Elég lesz ez mondjuk a többiek unszolása ellen? Erős lesz az értékrendje ahhoz, hogy felismerje, miben nem kell és nem szabad részt vennie? Honnan tudhatom, hogy egyáltalán jól gondolom, pláne, hogy jól is csinálom? 

Talán a hit és a bizalom önmagunkban, talán az akarat és az elhatározás, hogy nem szeretnék szörnyeteget nevelni a gyerekemből, talán mindez elég ahhoz, hogy ne legyen egy kis mitugrász vidéki Rocky a kis pelyhes hajúakból. 

Úgyhogy kérlek, mindannyiunk és mindannyiunk gyerekei érdekében: te se nevelj szörnyeteget a gyerekedből!

 

FIGYELEM! A VIDEÓ A NYUGALOM MEGZAVARÁSÁRA ALKALMAS KÉPI- ÉS HANGHATÁSOKAT TARTALMAZ!



Címkék: család gyereknevelés kamasz


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás