Május 31. - A kihívás napja

Készen állsz a kihívásra?

2017-05-11

Szerző: Kovács Móni

Még elevenen él emlékeimben amikor 12-13 éves koromban az iskola udvarán minden gyerek fehér pólóban rohangált a különféle sportállomások között, tanáraink pedig vadul jegyzetelték, melyikünk milyen sportágat hány percig űzött. Állati jó móka volt, mert aznap nem volt oktatás, és egy kis mozgásért cserébe teljesen legálisan hagyhattunk ki egy tanítási napot. Persze akkor még mit sem tudtam arról, hogy léteznek napok, amikről egyébként is az iskola rendelkezhet, de talán jobb is volt a boldog tudatlanság, így tiszta szívvel élvezhettük ki a 15 percnyi ugrókötelezést, és jó ízűen majszoltuk el a kikészített almákat. Személy szerint mindig a „Challange day” feliratú fejpántra utaztam, de legnagyobb bánatomra a pánt és én soha nem lehettünk egymáséi.

Sportkártya
hirdetés

Akkor is éreztem, hogy ez egy fontos nap, kicsit a mai „Nagy sportválasztó” rendezvényhez tudnám hasonlítani, legalábbis ami a benne rejlő potenciált illeti. A kihívás napja mindenképp egy olyan nap kellene, hogy legyen, amin minden egyes iskola részt vesz, és minden egyes intézmény meghív egy olyan neves sportolót, aki lelkesíti és mozgásra ösztönzi a fiatalokat. Sajnos a 90-es években a vidéki kis falvakban nem sok lehetőség adódott az új, esetleg extrém sportok megismerésére, kipróbálására, de ma már mindenképp apropót kellene hogy biztosítson arra, hogy a fiatalok a lehető legtöbb sporttal találkozhassanak, és legalább negyed órára kipróbálhassák azokat.

Amikor a testnevelés órák a futásról, a kidobóról, a fiúknak a fociról, a lányoknak pedig a padon ücsörgésről szólnak (tisztelet a kivételnek), nem csoda, ha a gyerekeink nem éreznek késztetést arra, hogy felemeljék a feneküket. Régebben, és most is iskolák mellett lakom – pontosan látom a gyerekek unott arcát, amikor kint futják a köröket, és görcsbe rándul a gyomrom, amikor az általam „náci tiszt”-ként becézett tanárnő ordít és a sípjába fúj. 

Kicsit, mintha megállt volna az idő. Szinte látom magam előtt megboldogult testnevelő tanárunk arcát, aki a kék melegítőjét nyakig felzipzározva kísért bennünket ki a betonpályára „Sportember nem fázik!” felkiáltással, és számolta a lefutott köröket. Még ma is emlékszem, hogy drukkoltam magamban, hogy sikerüljön a szekrényt elsőre átugranom keresztben, különben J. P. bácsi megtapogatja a tornadresszből ugyancsak kikandikáló fenekem. Szerencsére én elég ügyes voltam, de több osztálytársnőm fennakadt a szekrényen, így nekik el kellett viselniük a gusztustalan molesztálást – de ez egy másik történet.

Ma a mozgás öröme és a testnevelés szinte fényévnyi távolságra kerültek egymástól. A sok „kötelező” és „kell”, az egyéni adottságokat és képességeket figyelmen kívül hagyó követelményrendszer a gyerekek legfontosabb területére: az önfeledt játékba, mozgásba is beitta már magát. A mozgás elsődleges célja a sikerélmény, a boldogság, az elégedettség érzése. Gondoljunk csak bele: miért indulunk futni korán reggel, vagy miért pattanunk biciklire inkább, amikor munkába megyünk? Miért várjuk a pilates  vagy a jóga órát? Miért emelünk nehéz súlyokat, vagy vállaljuk a sérülés kockázatát egy-egy teniszmeccs folyamán, ha nem azért, mert jól érezzük magunkat közben? És boldogsággal tölt el bennünket a tudat: ma is tettünk valamit az egészségünkért.

Szóljunk hát az ovinknak, sulinknak, ahová a gyermekeink járnak, hogy nevezzenek a Kihívás Napjára, és próbáljanak ki olyan sportokat, amiket eddig nem mertek, vagy nem volt rá lehetőségük. Élvezzék a mozgással töltött perceket, és fedezzék fel, hogy mi az, ami számukra a legmegfelelőbb. 

 



Címkék: mozgás kihívás kihívás napja


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás