Gyermeket bármi áron?

2019-02-04

Szerző: Évi Hernaez

Amikor összeházasodtunk, még azt hittük, minden simán fog menni. Fiatalok vagyunk, egészségesek, imádjuk egymást, és egyébként is, a mi tündérmesénknek zökkenőmentesen kell folytatódni, hiszen eddig minden olyan szépen ment: többezer kilómétert, két különböző életstílust, két kultúrát sikerült legyőznünk. Én, a vidéki magyar lány megtaláltam a szép szemű spanyol fiút, és felrúgtam érte mindent. Kiköltöztem, ő befogadott a házába, az életébe, és akkor már négy éve éltünk együtt szerelemben, boldogságban.

Mindketten akartunk babát. Nem tudtuk elképzelni gyerek nélkül a jövőnket. “Kettő vagy három legyen?”- kérdeztem én. “Először nézzük meg, hogyan boldogulunk eggyel, és majd eldöntjük”- nevetett Ő.

A nászútra már nagy reményekkel mentünk. De szép is lenne, ha ott foganna meg az első babánk.

Nem baj, majd ha visszarázódtunk a mindennapokba, ha megnyugszunk a nyári össszevisszaság után.

Reméljük, szilveveszterkor már nem koccinthatok pezsgővel.

Húú, de másnapos voltam január elsején...

“Ne izgulj, nem mindenkinek jön össze elsőre.”

Sírva- nevetve hívott a legjobb barátnőm: “ Hcg pozitív vagyok. Most mi lesz?” Nekik elsőre sikerült. Annyira örültem!

“Elmegyünk valahová megünnepelni az első házassági évfordulónkat áprilisban? Persze, vacsi után jöhet egy gin tonik”. Nem baj, majd jövőre...

Barátnőm kislánya megszületett, csodaszép! Hihetetlen, hogy pont aznap, amikor a másik legjobb barátnőm férjhez ment. Szeptember mindig is különleges hónap volt, az én szülinapom is akkor van.

Novemberben elmentem orvoshoz: “Nézze, több, mint egy éve próbálkozunk, csinálhatnánk néhány alapvizsgálatot?” “Persze, egy év aktív próbálkozás után számít egy pár meddőnek, mostmár elkezdhetünk utánajárni”- mondta a doktornő. Meddőnek, meddőnek, meddőnek...visszhangoztak bennem a szavak.

Elkezdődött. Vizsgálatok nekem, vizsgálatok neki. Buta helyzetek, nagy nevetések az abszurd szituációkon. Olvasás, informálódás, tervezgetés. “Ha most sikerül, akkor lehet, hogy a te szülinapi ajándékod lesz.” Nem lett. Se az én ajándékom. De legalább közelebb kerültünk egymáshoz, bár egyébként sem volt baj a kapcsolatunkkal. Szeretet, tisztelet, harmónia, küzdés a közös célért.

Hormoninjekciók, kilók fel, kilók le, inszeminációk, irányított együttlétek. Mentünk előre, mert tudtuk, mit akarunk. A örökbefogadáshoz szükséges tanfolyamot is elkezdtük, hiszen ártani nem árthat. Legfeljebb többek leszünk pár információval.

Eltelt még egy év. Munkát váltottam, próbáltam tervezni. Tanuljak? Belevágjak a saját nyelviskolába? De mi van, ha sikerül a baba? Nem, inkább várok még, pici babával nem lehet dolgozni. Az örökbefogadás egy szívás, undorító, hogy üzletet csináltak belőle világszerte.

Még egy év eltelt. Lehet, hogy mégis bele kellett volna ugrani. “Mostmár mindegy. Majd lesz valahogy.”

Megint munkát váltottam, kerestem a helyem. Új helyzet, új emberek. Állandó fáradtság, rohanás, hajtás. Hirtelen nem volt időnk egymásra. Időnk? Inkább őszintén kimondom: kedvünk nem volt. Nem akartunk a kezelésekről beszélni, nem akartuk a naptárba közösen beírni a nagy napokat, nem akartuk közösen tervezgetni a következő évi nyaralást. Mert pofán vágás volt minden. Mert még négy év után is ugyanott toporogtunk. Közös volt a cél, de kezdtünk elveszni az úton.

És akkor nagyon eltévedtem...az új munkahelyen megcsapott az újdonság szele. Elkezdtem tagadni a valóságot. A kollégák ismerkedtek: “Házas vagy? Van gyereked?” “ Igen, férjnél vagyok, de nincs gyerekünk, fiatalok vagyunk még, szeretünk utazni.” Különösen egy kérdezgetett állandóan. Nekem meg imponált. Üvöltve csikorgott belül a vészfék, de akkorra már mindegy volt. Nem volt jelenem, nem volt jövőm. Hogy lesz? Mikor lesz? Mi lesz? Mit akarok? Hogy akarom? Masszív tagadás lett minden. Az otthonlét pedig pokol. Elkezdtük marni egymást. Nekem semmi nem volt jó, a férjem pedig utált hazajönni az ellenséghez. Egyre többet akartam egyedül lenni, csak azt akartam, hogy hagyjon békén mindenki.

Még így is belementünk az első lombikba. Amikor felébredtem az altatásból, már tudtam, hogy nem fog sikerülni. Még jobban utáltam magamat, a férjemet, a világot, a mindent.

Az utolsó pillanatban mondtam nemet. Az utolsó pillanatban menekültem el egy hétre a barátnőmhöz. Ott tértem magamhoz. Ott mondtam azt, hogy ennek vége, segítség kell. Találtam egy pszichológust, és elmeséltem a legjobb barátnőimnek, hogy min megyek keresztül. Addig csak sejtették, nem tudták biztosan, hogy van valaki, aki majdnem eltérített. Fenékbe rúgtak, kegyetlenül elém tartották azt a fránya tükröt. És végre megláttam, végre felnyílt a szemem: azzal az emberrel akarok családot alapítani, akihez feleségül mentem. Mert nála jobb ember nem létezik a földön. És nem érdemli meg, hogy egy hárpia lettem. Hogy fogalmam sincs, ki lettem. Hogy nem tudom szabályozni magam, hogy ne őrüljek bele abba, hogy nem lehet tervezni.

Elmondtam neki, sírva, újra és újra. Kiderült az eltévedésem is. És bár nem kellett visszafordíthatatlan dolgokat megbocsátania, de nagyon megviselte, hogy gondolatban igenis elhagytam. De annyira imádott, annyira ismert, hogy tudta, őszintén szenvedek. Őszintén ki akarok kerülni abból a posványból, amibe a gyerek utáni hajsza közben kerültem. Mellém állt, fogta a kezem, vitt a  pszichológushoz, meglepett egy hétvégi kiruccanással. Őszintén hitt bennünk, hitte, hogy igenis szülők leszünk, együtt, boldogan. Beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk. Órákat, napokat. Egymás kezét fogva, egymást bátorítva. Vagyis inkább ő engem.

Néhány hónap után elkezdtem hinni magunkban. Néhány hónap után volt kedvem élni. Újra nyaralni menni együtt, belevágni egy régi tervbe, augusztusban körbebiciklizni a Balatont a gyerekkori barátnőmmel. A csodás színű tavat nézve azt éreztem, hogy hiányzik a férjem, őszintén, tiszta szívből. Hogy túl vagyunk rajta.

Szeptemberben (orvosi segítséggel) megfogant, májusban megszületett. Tökéletes, gyönyörű, szerelmes belém, én meg belé, az apja pedig rohan haza, hogy vele lehessen, mert imádja, ahogy gurgulázva kacag játék közben.

Egyke marad. Soha nem fogom elfelejteni azt a fél évet. Bár igyekszem nem gondolni rá, nem beszélni róla. De soha többé nem akarom átélni a bizonytalanságot, a várakozást, a csalódást, és akár egyetlen napot is elveszíteni, amit a csodás kisfiammal és a férjemmel tölthetek.

A lombik iszonyú kemény, de ha megvan a várva várt eredmény, minden szenvedés tovavész.

Ha nem roppantok bele visszafordíthatatlanul...



Címkék: terhesség gyermekvállalás


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás