Gondolkodom, tehát összerogyok?

2018-11-21

Szerző: Kovács Móni

Mentális teher – az anyák és nők egyik legnagyobb hátráltatója

A kelleténél többször érzem azt, hogy bármit, tényleg, szinte bármit megtennék azért, hogy valaki elmenjen bevásárolni helyettem. És itt nem arra gondolok, hogy a megírt lista alapján a kosárba teszem az árucikkeket. Hanem arra gondolok, hogy szétnézek a hűtőben, hogy miből mi van. Végiggondolom hogy az elkövetkező napokban ki mit fog reggelizni, ebédelni, vacsorázni, nasizni, tízóraizni, uzsonnázni a családban úgy, hogy jusson zöldség és gyümölcs is a tányérra. Persze mindenkinek olyan, amit szeret. Nem hagyhatom ki a kutyakaja ellenőrzését sem menet közben. Ha kevés van, akkor meg kell rendelnem. (Csak el ne felejtsem!) Csekkolom a szekrényeket: van-e liszt, tészta vagy rizs – a jó ég tudja mihez támad majd épp kedvünk. Elég lesz-e a cukor? Van-e a fagyasztóban májgombóc a leveshez, csirkemell a rántott húshoz? Aztán még benézek a WC-be és a fürdőbe is: WC-papír, tisztítószerek, tusfürdők, betét és pelenka. Mivel hogy állunk? Van elég szemeteszsákunk? Kutyakakis zacskó? Alufólia? Aztán összeírom, hogy mire lesz szükség, és elmegyek megvenni.

Na, ezt az egészet szeretném egyszer kihagyni. Ahogyan azt is, hogy – a fenti vágyálommal ellentétben – ha már megírtam a listát, ne csörrenjen meg a telefonom legalább ötször, mert épp nincs olyan habtejszín, amit venni szoktunk, mekkora margarinra gondoltam, és most akciós a darálthús, talán kéne belőle még egy kiló.

Amíg ilyenformán a férjem vásárol (ami egyébként még így is hatalmas segítség) és én a kérdéseire válaszolgatok, jó eséllyel a gyerek mesét néz, amihez én folyton megjegyzéseket fűzök – ki mit csinál, milyen ravaszságon töri a fejét Zúzó – éppen teregetek vagy pakolászok és azon gondolkozom, hogy életem választottja mikorra fog hazaérni, mert addig még meg kell fürdetnem a gyereket, és a kutyát is le kell vinnem.

De ugyanilyen sűrű a gondolatmenetem a munkahelyen, vagy munkába utazás közben, amíg a kedvenc sorozatomat bámulom, vagy amikor épp egy kellemes zuhanyt veszek. Egyszerűen képtelenség leállni!

Ki akarok szállni!

Hölgyek, kinek ismerős a fenti kis gondolatfolyam-részlet? Ki mikor állt meg utoljára ÚGY IGAZÁN amikor nem gondolkozott, tervezett, szervezett valamit fejben? Kinek hány perc jut erre egy nap?

Van, aki az edzésbe vagy kirándulásba menekül, mások filmet néznek, vagy a barátnőkkel találkoznak és van, aki édességekkel tömi a fejét, hogy legalább egy kis boldogsághormonhoz jusson, és fellélegezzen ebből a végtelennek tűnő mókuskerékből. Nem csoda, ha a tépázott idegzetű anya ilyenkor felkiált: „Csak egy percre hagyjatok már békén!”

Az a helyzet, hogy ez az óriási mentális teher, ez a hatalmas mennyiségű és alattomos módon láthatatlan mentális munka javarészt a nők vállát nyomja. (Mielőtt valaki kételkedne, természetesen erről is készült kutatás nem túl sok, 23 pár bevonásával. A kutatást Susan Walzer amerikai szociológus vezette, a tanulmány címe: Thinking about the Baby: Gender and Transitions into Parenthood.)

A nők jegyzik a családi ünnepeket: kinek mikor van a szülinapja, minek örülne a nagybácsi, nagynéni, anyós, após, unokaöcsik és unokahúgok. Ha nincs ötlet, akkor a nők/édesanyák telefonon egyeztetnek. Aztán ott vannak az ünnepek: tojásfestés a gyerekkel, karácsonyi kreatívkodás, ki és mikor és honnan szerezze be a karácsonyfát. Mégis milyen stílusban érkezik egyáltalán a Jézuska? Egyeztetni kell a férjjel, hogy mindketten ugyanazt a sztorit mondjuk. Ugyanez a Mikulással. Mikulászsák beszerzése, karácsonyi ajándékok beszerzése, csomagolóanyag, ajándékcsomagolás, a családok találkozásának összeszervezése.

Napestig sorolhatnám, hogy nőként és anyaként mennyi mindenre kell odafigyelnünk, ami a férjeinknek egyszerűen meg sem fordul a fejükben. Tisztelet a kivételnek, persze

 

De mégis ki tehet erről?

Nem mondanám, hogy a férfiak. Hiszen gyakran ők is kiveszik a részüket a házimunkából – porszívóznak, takarítanak, mosogatnak, mosnak, teregetnek, leviszik a szemetet – ha megkérjük rá őket!

Viszont ha megkérjük őket, akkor arra is számíthatunk, hogy csak és kizárólag azt végzik el, amit kértünk. Tehát ha megkérem a férjemet, hogy teregessen ki, akkor megteszi. Más kérdés, hogy nem azonnal, ahogy én elvárnám, hanem ráérősen, de szépen kitereget, a ruhák meg fognak száradni.

Míg ha én teregetek ki, akkor először lepakolok a szárítóról, összehajtogatom a ruhákat, mindenkiét besuvasztom a saját szekrényébe. (Ha a férjem tereget, akkor előtte elpanaszolja, hogy a szárítóról le kéne pakolni, így azt gyorsan megcsinálom.) Külön a férfiember cuccait, a gyerek cuccait, a törölközőket, ágyneműket és a saját ruháimat is. Közben, ahogy jövök-megyek, szemet szúr, hogy már megint összegyűlt egy csomó kutyaszőr, így gyorsan összesöprögetek, de ha már söprök, akkor fel is mosom a követ, nem árt fertőtleníteni néha. A cipők szanaszét hevernek, legalább egy kupacba dobálom őket. Teregetés közben elgondolkozom azon, hogy a hétvége közeledtével ki kell mosnom a fiam összes melegítőgatyáját, mert már mindet összekente, és bizony a zoknijai is fogytán vannak. Miután végeztem a teregetéssel már megyek is, hogy újra megtöltsem a mosógépet. Aztán megkérdezem a fiúkat, hogy ki mit vacsorázna, megyek és elkészítem mindenkinek, amit kért. Miután ők nekiállnak falatozni, kimegyek és végre a saját vacsorámat is megcsinálom. Mire leülnék enni, ők már végeztek, a fiam hangos „anyaaaaaa!” kurjongatásokkal próbálja borzolni az idegeimet, de lenyugtatom, hogy anya most eszik, és fel nem áll biza, amíg be nem fejezi.

De nehogy azt higgyétek, hogy közben nem „dolgozom”. Dehogynem! Azon jár az eszem, hogy evés után mivel folytatom, hogy kellene alakítanom az estét, hogy beférjen még egy cikkírás, vagy ha az nem is, akkor legalább egy film.

Na ugye, hát hogyan lennének meg nélkülünk a férfiak?

Hát erre nagyon egyszerű és kiábrándító a válasz: teljesen nyugodtan, simán. Azért alapból akad otthon valami rágcsálnivaló, éhen tutira nem halnának, valószínűleg egyedül is tökéletesen el tudnák látni a gyerek és a háztartás körüli feladatokat és egyáltalán nem hiányozna nekik a mi állandó tervezgetésünk.

Szóval az a helyzet, hogy ezt a problémát is – mint sok mást – talán magunknak köszönhetjük, és a legjobb orvosság ebben az esetben is a humor.



Címkék: pszichológia mentális teher


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás