Ezért nem vállalok második gyereket

2019-01-22

Szerző: Kovács Móni

Szinte napra pontosan 4 éve tudtam meg, hogy kisbabánk lesz. Sok dolog cikázott át akkor az agyamon, és azóta is rengeteget gondolkodtam azon, mennyire jó lenne egy kistesó. A csecsemőkor, minden problémájával együtt varázslatos – de ezt már csak több év távlatából látom. Másodszor biztosan jobban csinálnám, ügyesebb lennék, és könnyebb volna az egész. De nem lesz másodszor. Hogy miért? Mert félek. Rettenetesen félek.

A terhesség maga sem volt egy felemelő állapot számomra. A rengeteg vizsgálat, a folyamatos aggodalom, a kétségbeejtő számok (a redővastagság garantálom hogy nem egy pánikroham okozója lehetett már), a hányinger, a terhességi cukor, a folyamatos hasfájás, de a fájdalmas rugdosások sem hiányoznak.

A terhességben magában nem találtam semmi félelmeteset, az aggodalmam viszont számomra addig ismeretlen méreteket öltött.

Életem legrosszabb élménye a „szülés” volt. És nem csak azért, mert vállunkat vonva döntöttünk a dologról, mintha semmit nem számítana – egyébként az esetemben tényleg tök mindegy volt az időpont – nem csak azért, mert teljesen inkompetensnek érzem magam (még szülni se tudok rendesen), hanem mert a műtőben konkrétan azt hittem, hogy meg fogok halni. Nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől. Rettegtem, hogy engem most tényleg, komolyan ébren fel fognak vágni? Nem tudom, hogy mások hogyan élik ezt meg, talán az összehúzódások, fájások után kábább az ember, fogalmam sincs, mert nekem sem méhösszehúzódásom, sem tolófájásom, de úgy egyáltalán semmilyen szülésre utaló magatartásom nem volt. Egy horrorfilmben éreztem magam, a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha arra a napra gondolok. Még morbidabb az egész, hogy a férjem ezt kívülről végignézte, és fogalma sem volt arról, hogy életem egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) traumáján megyek keresztül.

Csak feküdtem leszíjazott lábbal és körülöttem vidáman sztorizgatott az anesztes meg a műtőssegéd, és csak kérdezték, hogy ugye érzem a melegséget a lábamban (nem éreztem), ugye nem érzem, ahogy hozzáérnek a lábujjamhoz (éreztem), és aztán csak olyan volt, mint amikor a papír elvágja az ujjamat… csak épp a hasamon. Nagy szerencsémre az altatóorvos épp a fejem mellett matatott, amikor jeleztem, hogy én ezt éreztem. Totális pánikba estek és elaltattak.

Nekem perceknek tűnt, de igazából 2 órát voltam kiütve, mellettem a kisfiam az apja mellkasán. Bennem a borzalmas felismerés: lemaradtam a saját fiam születéséről. Nem hallottam a sírását, nem láttam a kis magzatmázas testét, fogalmam sincs mit csináltak vele élete első két órájában.

Talán soha nem bocsájtom ezt meg magamnak.

Az altató hatása múlt, én pedig pattogtam az ágyon, mint a nikkelbolha. Nem tudtam kontrollálni magam semmilyen szinten. Fél órán át tartott ez az állapot, vacogott a fogam és azt hiszem talán fáztam is, de ebben nem vagyok 100%-ig biztos. Az első kérdésem viszont az volt, erre kristálytisztán emlékszem, hogy a fiam jól van-e. Szerencsére jól volt. Legalább ő.

Néhány percnek tűnt a férjemmel és fiammal közösen eltöltött idő, amikor jelezték, hogy ideje indulni (máris eltelt a 3 óra?), és áttoltak a hosszú-hosszú folyosókon egy szobába, ahol már egy másik anyuka várt mosolyogva.

A férjemnek mennie kellett és én ott maradtam frissen műtve, kábán, gyerek nélkül.

Az első napból nem emlékszem sok dologra. A kis zsák kellemes melegére a hasamon. Utána az óránként a friss sebembe teljes testsúllyal könyöklő nővérkére. A sorban benyomott fájdalomcsillapítóra. Arra, ahogy beüt az oxitocin, és rohadtul fáj a hasam. Amikor már negyedik vagy ötödik alkalommal jön a nővérke, szinte sírok: ezt én nem bírom ki még egyszer. Szerencsére ez az alkalom az utolsó.

Hüledezve kérdezi, hogy nem érzem, ahogy a lábam között folyik a vér? Semmit nem éreztem a fájdalmon kívül. Szerencsére hamarosan hozták a kisfiamat, ügyesen próbált szopizni, de a tej váratott magára.

A további fájdalmak és megpróbáltatások már egyáltalán nem félelmetes emlékek, csak simán rosszak. Hogy nincs tej, hogy ejnye anyuka, hogy csak az én gyerekem üvölt éjjel és nappal is, hogy a csecsemősök szólnak rám, hogy mostmár elég lesz, menjek lefeküdni, mert ennek nem lesz jó vége. Hogy sírva hagyom a gyerekem az inkubátorban, mert képtelen vagyok gondoskodni róla.

Aztán hazaértünk. A következő kérdés az volt, hogy segítség nélkül vajon hogy fog menni a baba ápolása? Köldökcsonk-ápolás, fürdetés, de még az öltöztetés is félelmetesnek tűnt. Visszanézve persze mosolygok ezen, ma szinte fél kézzel is meg tudnám csinálni. De kialvatlanul, fájdalmas sebbel, egyedül – egyáltalán nem tűnt könnyűnek.

Aztán szépen beindult minden, de a félelmek továbbra is kitartottak – és kitartanak a mai napig. Vajon mi a baja? Meggyógyul? Nem fog leesni? Nem közösítik ki? Lesz elég pénzünk az óvodára? Az iskolára? Vajon kibírja a házasságunk a megpróbáltatásokat?

Mindig nagy családot szerettem volna. Édesanyámék nyolcan voltak testvérek, nekem két testvérem van, a fiam valószínűleg egyke marad.

Nos, ez az én történetem, és 4 év hosszas tépelődés után úgy döntöttem, képtelen lennék ezt újra végigcsinálni.



Címkék: gyermekvállalás második gyerek lelkizz


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás