Béke. Szeretet. Futás

2017-12-07

Szerző: Baráth Krisztina

Nem tudok szó nélkül elmenni egy eset mellett. Nemrég láttam egy képet egy betört orrú, felhasadt szemöldökű fotósról. Egy futóversenyen megbízásból készített képeket a résztvevőkről. Szerencsétlenségére pont egy futó ment neki és miatta sérült meg. Gondolom véletlenül. Elgondolkodtatott a dolog. Mennyire figyelünk embertársainkra a mindennapokban?

Sportkártya
hirdetés

Persze én sem vagyok kivétel ez alól, csak épp saját magam okoztam a problémát. Az egyik eset egy esti futáson történt. Gyéren világított az utcai lámpa, pont egy kockaköves járdarészen futottam, elmerültem a gondolataimban. Jókedvűen tettem egyik lábam a másik után, a következő pillanatban pedig egy hatalmasat buktam, felszántva a járdát. Feküdtem a földön, mozdulatlanul úgy 10 másodpercig, míg fel nem fogtam mi történt. Kiszakadt nadrág, véres térd, lehorzsolt kéz és csukló. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Én, aki annyira odafigyel mindig?! Kissé bénult állapotban, rendezetlen futómozgással bicegtem haza aznap este.

A másik esetem pedig a futók klasszikus rémálma. Erdőben futottunk egyik barátommal.  Felfedeztünk egy mellékutat, ahol még addig nem tértünk le. Miért is ne? Szeretem az új helyeket. Nos, nem sokáig tartott a bóklászásunk, ugyanis hirtelen a semmiből megjelent előttünk úgy 50 méterre egy nagytestű kutya, és mint az őrült szaladt felénk. Teljesen leblokkoltam. Automatikusan megfordultunk és ahogy csak tudtunk, futottunk. Akkora sprintet levágtunk, feltört bennünk valami őserő, mert azóta sem sikerült úgy felgyorsulnom. Tapasztaltabb futótársam vetett véget a hajszának, mikor egy hirtelen mozdulattal megállt, szembe nézett a kutyával és ráordított. Ez hatott. Sokat tanultam ebből az esetből.

Járt utat a járatlanért el ne hagyj. Lélekjelenlét. Kutyariasztó. Csak néhány szó, ami azóta is eszembe jut, mikor ismeretlen utat szemelek ki. Mióta futok, mindig a szabad ég alatt teszem. Ebből adódik, hogy az edzések során nem csak befelé figyelek és zárom ki a külvilágot. Sokszor pont az kell, hogy ne járjon az agyam, hogy lássam a környezetemet. Figyelek. Nézem az utat, az autókat, az embereket, a reakciókat, a viselkedéseket. Van úgy, hogy elborzadok, feldühödök. Sokszor mosolygok, reagálok, segítek. Elborzadok néha egy-egy családi jeleneten, amit szerintem nem az utcán kéne "elintézni". Ilyenkor csóválom a fejem és morgok magamban.

Sokszor feldühít az autósok igazságtalansága, nagyképűsége, amikor nyeregben érzik magukat és azt hiszik csak az övék a járda nélküli kis utca. Mosolygok, ha jön velem szemben egy futó, egy ismerős, intünk egymásnak vagy csak biccentünk. Reagálok a felém irányuló kérdésekre. "Kisasszony, hova siet, tán kergetik?" "Hajrá, hajrá!" "Milyen sportos!" És hasonló örökzöldek. Én ezt pozitívumként élem meg, hiszen felfigyelnek a tevékenységemre. Sokszor jól jön ez a kis bók, még rá is dob egy lapáttal az edzésre.

Segítek. Talán ez a legfontosabb az összes reakció közül. Már távolról látom, kihez fogok odamenni. Cipeltem már anyukával lépcsőn babakocsit, átkísértem időseket a zebrán, segítettem autósokat útba igazítani, futóversenyen megálltam, ha egy sporttárs segítségre szorult. Miért ne tenném? Emberek vagyunk mindannyian. Ha tudok, segítek. Ezért sem hallgatok zenét futás közben. Mindezekből kimaradnék. Arról nem is beszélve, mennyire feltölt egy-egy szabadban töltött edzés. Figyeljünk egymásra jobban, legyünk kicsit önzetlenebbek és türelmesebbek, hogy elkerüljük a felesleges baleseteket.



Címkék: futás odafigyelés


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás