„Arra van időd, amire szakítasz.”

2018-03-05

Szerző: Kovács Móni

Mondják a bölcsek, a ráérők, a gazdagok és a szerencsések. Nem tudok mást tenni , ha meghallom a fenti mondatot, mint akaratlanul is grimaszt vágni, és magamban elküldeni az illetőt a jó… szóval jó messzire.

Sportkártya
hirdetés

Ezzel a remek, megállapításnak álcázott tőrdöféssel ugyanis nem hogy csak végtelenül demagóg szemszögből közelít felém valaki (amit egyébként alapból sem viselek túl jól), de még frusztrációt is okoz, hiszen mindennél jobban hiányzik az életemből a sport! DE! Nincsen bébiszitterem, se segítő anyukám vagy anyósom, mert az egyik még dolgozik, a másik pedig 200 km-re él. Nincsen bármikor bevethető férjem, mert ő még  sokszor hétvégente is munkát vállal, hogy megéljünk, és sajnos nem mi nyertük a lottó 5-öst sem, hogy egycsapásra otthagyhassam a munkahelyemet.

Történt egy szép tavaszi napon, amikor kutyasétáltatással egybekötött babasétáltatást tartottam az akkor épp járni tanuló, de leginkább négykézláb közlekedő pöttöm fiammal, hogy a közeli kondiparkba keveredtünk. Nyugodt szívvel tettem le a gyereket hogy próbálkozzon négykézláb közlekedni, hiszen a szilánkosra tört üveget vagy az elhajított injekciós tűt könnyedén kiszúrom a téglavörös gumis járólapokon. Igyekeztem kicsit távolabb maradni az éppen a sífutó- és gyaloglógépen (?) edző nyugdíjas hölgyektől akik a nyaralásukat tervezték valami rettentően napfényes és távoli országba. A fiam persze a közelükbe sertepertélt, én pedig gyarlón megjegyeztem, hogy „Látod, a nénik edzenek. Anyának is kéne!”

Természetesen nem gondoltam végig a szitut, így hamar jött is a válasz, hogy bizony-bizony ezt a gyereket fel is kell nevelni, tessen csak edzeni! (mármint én!) és igen, hamarosan jött a mondat, egy nyugalmazott nő szájából: arra van időm, amire szakítok.

Jót röhögtem magamban, hogy hogyne, ti biztos ráértek „lányok”, de sajnos nagyon is az elevenemre tapintottak. A fiam születése előtt legalább 10 évig aktívan sportoltam, hetente minimum 3 alkalommal. Voltak persze lustább heteim, de általános volt a mozgás. Bringával jártam munkába, bent maradtam a céges konditeremben, vagy elmentem tornára. Otthon végigcsináltam 3 teljes edzésprogramot – egyenként 12-12 heteset (no nem egymás után!) – és havi egy élő DJ-s, egy órás kőkemény edzésen is részt vettem. Jól éreztem magam, és fitt voltam.

Talán ennek is köszönhetően sikerült teherbe esnem. Javallott a terhesség alatti mozgás, amit én azért tudtam nehezen elképzelni, mert az első hetekben nem ajánlott a túl erős terhelés, utána meg annyira fájt a hasam (a terhességem alatt végig), hogy még járni is nehezemre esett. A jóga órák délután 5-kor kezdődtek – épp, amikor végeztem a munkahelyemet (kb egy órányira laktunk).

Császármetszéssel született a kisfiam. A felépülés nálam 1 évig tartott, majd még fél évig fájt a hasam hirtelen mozdulatra, nagyobb súly emelésére. Elmentem az orvosomhoz is, mert nem akartam elhinni, hogy ez normális, de széttárta a karjait: bizony van, akinek ilyen sokáig húzódik a seb gyógyulása.

Voltak próbálkozásaim otthon, míg a fiam naponta 2-3 alkalommal aludt. Egy ideig nem is volt ezzel gond, de éreztem, hogy valami nem oké. Kiderült, hogy 3,5 ujjnyira van szétnyílva a hasfalam – megint kiesett jó sok mozgásforma.

Aztán jött a bölcsibe szoktatás időszaka. Volt 2 hónapom, amikor – bár már otthonról dolgoztam egy éve – ki tudtam szakadni fél-fél órára, hogy fussak egy kört. A hirtelen terhelés miatt persze két hétre le is sérültem.

Most pedig ott tartok, hogy nem látom, mikor jutok el oda, hogy edzeni tudjak. Egyszerűen föladtam.

Hogy miért?

Elmesélem nektek:
Egy átlagos napon ¾ 7 körül kelünk föl. A gyereket kiviszem, mesét néz amíg én magamnak kávét, neki pedig reggelit készítek. A szokásos nyűglődés után legkésőbb ¾ 8-kor el kell indulnunk a bölcsibe. 9 után 10 perccel érek be a munkahelyemre, ahol délután fél 5-ig püfölöm a billentyűzetet. Ha épp nem hal le a budapesti tömegközlekedés, akkor fél 6 körül – ha vásárolnom is kell, akkor 6, negyed 7 körül érek haza. Természetesen a fiam azonnal cicire kéredzkedik, kb fél órát csüng rajtam, hogy bepótolja az egész napos anyahiányt. Ilyenkor van kis időm beszélgetni a férjemmel, és persze az agyzombító meséket bámuljuk. Mindjárt 7 óra, készítem a vacsorát és eszünk. Újabban kivárjuk a Mancs őrjárat végét – hiszen ez a nap fénypontja – , de mesenézés közben azért játszunk is, így ¾ 8 körül megyünk fürdeni. Öltözködés, mese, játék, 9-kor indulok altatni. ½ 10 – 10 körül pedig mindenki kidől.

Kérdem én: a fenti napirendben hol van az a bizonyos idő, amit edzésre szakíthatok? Szerintetek hova kéne bepasszíroznom még egy kettlebell órát, vagy egy jógát? Vajon mikor töltöm az „énidőmet”? A HÉV-en zötykölődve, vagy a munkahelyemen az íróasztalomnál ebédelve?

Szóval, ha legközelebb akárki azzal jön nekem, hogy arra van időm, amire szakítok, az tehet egy szívességet! Ja és tudjátok mit? Tényleg arra van, amire szakítok: az pedig a fiam és a családom.



Címkék: anyaság szabadidő


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás