Anyuka vagyok. Kétgyerekes - Így sportolok én..

2017-10-12

Szerző: Buzás Judit

Anyuka vagyok. Kétgyerekes. Még most is ízlelgetem a szót és fülemben cseng, amikor a szülésznő – alig pár pillanattal a második babám érkezése előtt – figyelmeztetett rá, hogy ez ezentúl bizony már így lesz.

Sportkártya
hirdetés

És bár sokat olvastam és tervezgettem, hogyan fogjuk majd menedzselni az életünket egy sokat dolgozó apuka távollétében, mi, hárman, vagyis négyen (nem említettem? még itt van velünk egy csodálatos, állandó foglalkozásra és szeretetre éhes, négylábú családtag, egy kutya is) be kell, hogy valljam, mégsem sikerült tökéletes megoldást kitalálni. Így aztán a sportolás, mint fogalom, hosszú hónapokon át a feledés homályába merült. Aztán, valamikor a kicsi 6 hónapos kora után, amikor a súlya, és az emeleti gyerekszobába való lépcsőzés vele már felért egy kisebb fajta súlyzós edzéssel, kezdett derengeni, hogy valójában hiányzik a sport az életemből. És elkezdtük átbeszélni, újragondolni, hogy vajon, mikor és hogyan tudnánk erre alkalmat találni. A kis családom lelkesen bólogatott, hogy bármelyik este elmehetek sportolni, mert elengednek. Ezen felbuzdulva vettem is egy 3 hónapos korlátlan torna bérletet a közeli tornaterembe, gondolván, hogy ez egy gazdaságos megoldás, akkor megyek, amikor csak akarok. Vagyis: amikor tudok. :)



Mint utóbb kiderült, számomra ez egyáltalán nem volt gazdaságos. Összesen 3 alkalom volt, amikor sikerült eljutnom, mert abban a 3 hónapban volt bizony minden: betegség, ami az egész családon átment, külföldi utazás (arra készülés, pakolás, beszerzés, utána nagymosás, pakolás, otthoni készlet újratöltés), kutyaköltöztetés a nagymamához, majd vissza, fogzás (és napokig tartó nem alvás), kötelező oltás, ovis különóra kezdés, családi ház tervezés utánajárással és tervezőhöz rohangálással.. és emellett a szokásos háztartás vezetés (mosás, főzés, takarítás, kutya sétáltatás) persze. Szóval ledolgozott kalória volt bőven, még fogyni is sikerült, de a sport és az ezzel együttjáró anya-kimenő csak nem jött össze. Eltelt a nyár is, megünnepeltük a kicsi első szülinapját és valami megint változott.

Már nem vagyok idealista. Nem a tökéletes megoldást keresem a sportolásra, nem a rendszeres szerda esti edzésekre törekszem, nem arra vágyakozom, hogy odaérjek a 7-kor kezdődő (és az órarendben általában az legutolsó) alakformáló órára, hanem megragadok minden lehetőséget. Mert ha előre tervezek, tuti, hogy aznap este vagy óriási, “csak anyát akarom, mert fáradt vagyok”-tipusú hiszi van, vagy a párom kerül végeláthatatlan forgalmi dugóba a Rakparton, de egészen biztosan nem lesz az egészből semmi. Többé nem vásárolok bérletet. Nem zavar, hogy korábban sötétedik, ha tehetem és van egy fél órám napközben, amikor a kicsi épp alszik, a nagyobbik meg oviban van, akkor nem érdekel, hogy a reggeli maradéka még ott szárad az asztalon, jöhet a első tornázós youtube videó, amit találok (és 60 percnél rövidebb ) és már terítem is a jógaszőnyegem a nappali közepére. Vagy, ha időben hazaér a férjem, felveszem a futócipőt és az esti félhomályban nem sétálni, hanem kocogni indulok a kutyánkkal (aki még mindig furcsán néz rám, hogy hová ez a nagy sietség mostanában :) ). Hétközben pedig már azt tervezgetem, hogy a következő szabad hétvégénken melyik teljesítménytúrán vegyünk részt, mi, így ötösben: a kicsi (a háti hordozóban utazva) a nagy, a kutyánk, az Artúr és az indián. :)



Címkék: sport anyaság sikersztori


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás