A dolgozó anya örömei és szenvedései

Szervezés, koordinálás, logisztika két helyen

2017-02-26

Szerző: Czafrangó Ági

A kisgyermekes anyukák egyik legnagyobb dilemmája, mikor térjenek vissza a munka világába, és bízzák másokra gyermekük nevelését. A kérdés igen megosztó, az anyukás fórumok parázs vitáinak legmélyebb táptalajába süllyedünk bokáig ezt a kérdést feszegetve. A munkába visszavágyó, és a főállású anyává avanzsáló nők egyaránt kapnak hideget-meleget. Talán csak az anyagi helyzet szülte kényszer ad kellő feloldozást „a gyereknek 3 éves koráig az anyja mellett a helye” - kitétel alól.

Sportkártya
hirdetés

 

Nálunk a külső kényszer és a belső indíttatás nagyjából egy időben jelentkezett, így a gyerekek is jól fogadták a megváltozott helyzetet, és én is örömmel várom a hétfő reggeleket.

Néhány dolog azért feladja a leckét, mint például:

 

A korán kelés

Az első legszembetűnőbb változás, hogy korán kell kelni, ami persze relatív, ezért inkább úgy fogalmazok, hogy időben kell kelni. Nem mintha eddig olyan sokáig hagytak volna aludni a gyerekek, és nem fészkelnék át magukat mindennap az első hajnali pacsirtaszóra a jobbomra és a balomra, hogy aztán polipcsápszerű végtagjaik ölelésében és rúgkapálásában tölthessem a hátralévő pihenőidőmet. De eddig legalább még ott volt felkelés után az a csábító lehetőség, hogy bekapcsolok valami mesét, és még visszafekszem kicsit lustálkodni – amivel persze, szuperanyaként, én soha nem éltem.

Szóval a reggeli korán keléssel nem vagyok kompatibilis. Szenvedésemben egyetlen mentőövem, cinkosom a szundi üzemmód a telefonon. A gyerekek szoftverébe ez a funkció: az "aludjmégötpercet" nincs beépítve (vagyis csak kamaszkorban fog aktiválódni), és egy idő után a telefonom is sürget, hogy keljek fel, vagy a feketekávé helyett fekete levest kapok.

Így aztán, előrelátó anyaként, már előző este bebiztosítom a nyugodt reggeleket: kikészítem a gyerekek másnapi ruháit – sőt, részben vagy egészben már este rájuk adom pizsama helyett. Igen, ezért gyűröttek néha a ruháik, nem is azért, mert a vasalót már vagy két éve elő se vettem. Este előkészítem a reggelijüket is, részben meg is etetem velük…

Persze így is kerül porszem (mit porszem, kőrengeteg) a gépezetbe: a gyerekek ugyanis nem mindig hajlandóak felkelni, felöltözni, játékot abbahagyni, csigatempónál gyorsabban készülődni… szóval nincsenek nyugodt reggeleink.

A későn kelésről való lemondásnál csak egy tragikusabb dolog van: vége a délutáni alvásoknak is - már ami engem illet. A gyerekek persze jól kipihenik magukat az intézményekben, így csak én vagyok, aki a nap hátralévő részét, ami a családomat megillető minőségi idő lenne, zombi üzemmódban tölti.

Emlékeztetők

A fejben tartandó elintéznivalóim száma annyira megszaporodott (az otthon töltött éveim számával egyenes arányban pedig a memóriám annyira megromlott), hogy most már nem csak bevásárlólistákat írok, hanem teendőlistákat is vezetek, a hét egyes napjaira lebontva, folyamatosan aktualizálva, pipálva, strigulázva… Különben még elfelejteném levágni a gyerekek körmét, megtankolni az autót, vagy bevinni az oviba a gyümölcsöt. A fontosabb feladatokról és eseményekről emlékeztetőket írok a telefonomba. A következő lépés pedig az lesz, hogy post-it-ekkel tapétázom ki a lakást, amik majd emlékeztetnek arra, hogy ne felejtsem el megnézni az emlékeztetőket…

 

 

És jöjjenek a dolgozó anya lét örömei:

 

Imádom az Excel táblázatokat

Új barátaim a kezelhető munkafolyamatok, amik gombnyomásra, meg kattintásra működnek, csendesek, engedelmesek, tudják, mi a dolguk. Az irodai munkának ugyanis (többnyire) van eleje, közepe és vége, mint egy eposznak. Nem olyan, mint az itthoni munka, ami sokszor inkább egy kaotikus tragikomédiára hasonlít, amiben a színészek elfelejtik a szöveget, és kilépnek a szerepükből, aztán valamit improvizálnak. Például elkezdek vacsorát készíteni, biztos, hogy közben át kell pelenkáznom a kicsit, ja, a szemetet is ki kellene vinni, de útban van a szárító, lepakolom előbb a ruhákat. Majd kiviszem a szemetet, a kisfiam sírógörcsöt kap, hogy anya megint elmegy, vigasztalás, vissza a konyhába. Majd a gyerekek összevesznek a 100 játékautóból egyen, természetesen ilyenkor csörög a telefon, „Igen, anyu, minden oké, csak a szokásos… most nem tudok beszélni”, békéltetés, játék és muzsika tíz percben. Már el is felejtettem, mit is akartam csinálni, de a semmittevés csábító eszményképe hamar szertefoszlik, mikor a férjem megkérdezi: mikor lesz kész a vacsora?

 

A nevemen szólítanak

Nagyon üdítő végre azt hallani, hogy a nevemen szólítanak, és nem úgy, hogy „Anya!”, vagy „Anyaaa!”, és még véletlenül se úgy, hogy „Aaanyaaa!”. 

Persze adódhatnak olyan helyzetek, hogy a munkahelyen is megy az anyázás, de jó esetben annak nem én vagyok a célpontja.

Ez egy fontos mérföldkő, hiszen a szülészet óta szinte mindenki anyának szólít, nem csak az, akit erre a rokoni kapcsolat valóban feljogosít, hanem az óvónő, a gyerekorvos, és sokszor még én is „anya”ként aposztrofálom saját magamat.

 

Felszabadító, mégis nehéz érzelmileg

Sok év otthonlét után tényleg felszabadító tud lenni, hogy végre felnőtt emberek közé megyek, akikkel nem a gyerekekről beszélek, és hogy a szellemi kapacitásomat is jobban ki tudom használni. Ugyanakkor szívszorító érzés, mikor a gyermekem, aki születésétől kezdve szinte 0-24-ben velem volt, most már egy új környezetben tölti a napjait, és hét közben többet van nélkülem, mint velem. Csak homályos elmeséléseiből, félmondataiból tudom kirakni a puzzle darabkákat, milyen impulzusok is érték őt napközben, a kép pedig korántsem teljes. 

De ez egy természetes folyamat, ami előbb-utóbb úgyis bekövetkezik, legfeljebb halogatni lehet, visszafordítani nem.

 



Címkék: munka otthon dolgozó anya munkahely egyensúlyozás


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel Megosztás